Hit vagy tapasztalásból fakadó bizonyosság

Amíg azon agonizálsz, hogy mi a jó megfogalmazás, mi az amit másik ember, a többség gondol erről – addig csak felesleges köröket futsz. Amíg azt bizonygatod, hogy létezik Isten, vagy azt bizonygatod, hogy nem létezik, addig szintén tévúton jársz…

Ha a meggyőződésed alapja nem valamiféle elmélet, sértettség a világgal szemben, vagy valami buzgó jó szándék lenne, hanem valós és mély tapasztalat a saját létezésedről akkor már rég nem számítana az, hogy ezt megvitasd.

Ha elég időt töltenél magaddal és saját tapasztalatot szereznél, tudatába lennél önmagadnak, akkor ez a kérdéskör régen nem lenne számodra fontos.

Képzeld el, hogy mennyi-mennyi elmélet, és mindenféle bírálat, düh üti fel a fejét abban aki Istent tagadja, és szintúgy sokszor mennyi hév jön felszínre abban az emberben, aki bizonygatja…

Aki bizonygatja Isten létét, az is csak a másikra akarja ráerőltetni a nézőpontját, mert muszáj az egyöntetű véleményt kikényszerítenie a közvetlen környezetében – különben elveszíti a hitét és a reményt…

Nos amikor a hívő ember attól fél, hogy elveszítheti a hitét, akkor az semmi más, mint félelem attól, hogy szembesülnie kell azzal a siralmas ténnyel, hogy az egész önhitegető rendszere megingatható alapokon nyugszik, és ő is csak egy áldozat aki próbálja szebbnek látni a világot mint ami…

Ha engedné, hogy elvesszen az illúziókra épített hite, miközben venné a bátorságot, hogy őszinte és elfogadó legyen önmagával, akkor talán végre lehetőséget adna valódi önmagának arra, hogy végre feldolgozza a sérelmeit és a hit helyébe lépjen egy sokkal teljesebb dolog.

Amikor valaki eljut oda, hogy mély tapasztalást szerez önagával, amikor túljut a felszíni dolgokon, és túljut a mélyre ásott aknákon is, akkor eljut egy olyan eredendő állapotba, olyan tapasztalás birtokosává válik, ami mentes minden olyan motivációtól ami késztetné azt, hogy vitázni kelljen az említett kérdéseken…
Egyszerűen eljut az önmegtapasztalás olyan mértékére, ami az egységet jelenti önmagával, melyben megéli a valós szeretet teljes lényében…

Amikor megtapasztalja önmagában azt a szeretet ami valós, ami akkor is ott van ha nem tesz érte semmit, ami olyan eredeti és szabad, hogy nem kér semmit cserébe, csak van – akkor az már nem egyféle hit alapjául szolgál hanem az már valós tapasztalás adta bizonyosság.

Aki bizonyosságot szerez, az nem hisz és nem reménykedik, hanem olyan tapasztalás birtokosa, melyet nem kell önmagában fenntartani mesterségesen, mert elégedettséggel tölti el a megnyugvás, a hazaérkezés és tudja, hogy jó helyen van, és a teljesség érzését sem kell már nélkülöznie többé, mert befejezi az üzletelgetést az élettel, másokkal és önmagával szemben, nem fordítja el a fejét ha az élet tükröt mutat neki legyen az “jó” vagy “rossz”.

Olyan gazdagság birtokosa, ahol már nincs szükség kérdésekre. A teljességben, pedig nincs szükség sem kérdésekre, sem válaszokra. Csupán a teljesség eléréséhez vezető út részei.

Amikor a teljességet éli valaki a létezéssel harmóniában, akkor már túl van azokon a lépéseken, amit az őszinteség, elfogadás, megbocsátás, megértés és megannyi dolog megélése jelent, melyet elsőként önmagával szemben gyakorol, és tapasztalja meg mind a megértő és megértett szerepét. Mindkét tapasztalás egy egységként összegződik, mely egy alapvető készség formájában a felszínre jut és szabad teret kap. Ez pedig lehetővé teszi, hogy másokkal szemben is megtegye mindezt. Majd ha már így él, akkor ő egy olyan lehetőséggé válik, akivel egy másik ember megtapasztalhatja kezdetben kintről jövően mindazt a sok jót, melyet idővel talán magával szemben is gyakorolni tud, mert valamiféle bizonyságot szerez, és bátorítást-elfogadást kap, és bátrabban tud lépéseket tenni a szenvedéshez való ragaszkodásnak elengedését jelentő úton…

Megszabadulás, könnyedség, szeretet, szabadon.

Ez az ember továbbá már másokat is végtelenül képes tisztelni és szeretni, hiszen megtapasztalta, hogy minden ember érték, melyre önmaga léte a bizonyíték, mert megélte, hogy ő maga szerethető és egyben ő maga az aki képes szeretni is…

Amikor valaki ezen mély igazságokat megéli, felfedezi, megérti önmagában, már nem lesz többé sem hívő, sem tagadó. Nem kiszolgáltatottja semmilyen vallásnak, de elfogad és megért minden vallást, és hitetlent, mert nem a felszínt látja már, hanem érzi és érti az igazságot… Szabad, és nem függ másoktól…

Nem várja már a megváltót, és nem is akarja, hogy megváltsák, mert végre nem másra teszi a terhet, hanem elkezdi felgöngyölíteni a saját fonalait… Természetesen aki önmagáért tesz, azt támogatja az élet, bár az élet azt is támogatja aki még tudatosan nem tesz önmagáért, csak annak erről még nincs fogalma, mert nem vette fel tudatosan önmagával a kapcsolatot. Fogalma sincs az élete valódi mély igazságainak, így kiszolgáltatottként, hiszékenyen tapasztalja meg az életet, és mégis egy tökéletes rendszer részeseként támogatásban részesül akkor is, amikor ő ezt nem érzi. Hiszen a szeretetből fakadó létezés csak önmaga tud lenni…

Végül pedig a szabadság alapja az érzelmi függetlenség, amikor már az ember önmagán belül és a Mindenséggel éli a végtelen szeretet végtelen áramlását, mely nem szakad meg akkor sem ha a másik ember nem viszonozza, mert az alap áramlás belül már folyamatos. Amennyiben ezt olyan ember társasága egészíti ki aki szintén tud szabadon szeretni, az csak kiegészíti ezt és azzal egységet alkot automatikusan…

Az egészben a legszebb hogy sem hinned nem kell, sem vitatnod a szavaim, mert ott van az áldásos lehetőség, hogy felfedezd a benned rejlő világot, mely majd úgyis megadja neked azt a tapasztalást ami a te igazságod! Ekkor már pont az történik amiről írtam – elkezded megélni a saját teljességed… Ha elkezdted tudatosan bejárni az ösvényt ami magadhoz vezet, akkor egy idő után már úgysem fogsz vitatkozni senkivel mert elkápráztat az a csoda ami te magad vagy, hiszen végre elkezdtél érdeklődni önmagad iránt…