Bújok a fészkembe,
hozzád közel megint.
Szíved dobbanása
nyugtat engem itt.
E csodás hang a végtelenbe kísér,
emlékeztet arra, ahogyan öleltél.
Emlékszik a szívem,
ahogy szíved hozzám szólt.
Életeken át,
mindig nekem dalolt.
A létezésem egy olyan örök darabja,
mely emberként is Istent magával ragadja.
Egyből való lüktetés, mely szerelemből fakadt,
tükreként a létnek, oly csodás pillanat.
Bárhogy is gondolsz rám, vagy szemlélsz engem
emlékezik a szíved, hiszen itt élsz bennem.
Nem kell, hogy félj, vagy hogy velem legyél,
ahhoz, hogy tudd, milyen csodás a lét.
Csak emlékezz a jóra, a végtelen szóra,
az élet áramlása benned kelt ma útra.
Olvasod írásom,
amely érzed, te vagy.
Minden végtelen
újra csak rád mutat.
Te rád bizony, arra, kit úgy szeret az Élet,
hogy felfedi önmagát benned, ha csak kéred.
Szeretet ez, mely szeretetből való,
ragyogó szemedből mindig kiáradó.
Lélegzeted hallom és akarom megint,
közelséged engem nyugalomra int.
Te vagy az, ki mindenben rám mutat,
emlékszem arra, mit áthat az áhítat.
Kegyelemben lenni, benned létezni,
a végtelen létezés áramlatát élni.
Itt újra emberként megint hozzád szólok,
újabb csodaként légy hát ismét boldog.
Éljed az életed, éljed teljességgel,
örömödet hozta e nap felkeltével.
Te vagy az élet, itt a végtelenben,
fogjad a kezem és maradj mindig velem.
Emlékezz mindig arra, hogy ki vagy,
érezd áldott léted, mily csodás e pillanat.
Szeretet az, mely szerelemből való,
mindent átható, oly csodás, ragyogó...